Jelenlegi hely
98 január
Kihajtotta víg csikóit a tél,
fosszák a gyepet, pára tetszeleg
a reggeli fény pipáin, míg zölden henyél
a fagyöngy, mert élteti a meleg.
Gyilkos lavinák, árvíz fosztogat
tőlünk nyugatra, vagy száraz avar
ég más földrészeken, mintha olyat
tenne a Föld, amit nem is akar.
Petőfi földje méla sárga tó.
Illyés a puszták népét keresi.
Zúg a csend, jön a kilakoltató,
munkát nem ad, az otthont elszedi.
Nincs erőm, csak földonfutó hitem.
Mégis, mért a Hazám az istenem?
98 február
Vénusz lebeg a tájon, friss rügyek
feszülése bőre sejlő arany
selyme. Halmai gyolcs-avartüzek.
A kiváltó megújulás magam
vagyok. Átfonom karom végtelen
ölelésből fogant zöldjét, imát,
szelidült átkot. Hódító kezem
bűvöli a fészekaljnyi csirát.
Háború készül, az erők ura
az akarat poklát tetőzni kész,
s az oldalvízi hajósok fura
hada oldalt nem, csak előre néz!
Még tél van. fogva tart a tudat,
de az érintés nyitánya felold.
98 március
A fagy jégvirágai a barack-
fák pompájába vájták szétmaró
szirmaik. Jajgott az éj alatt
a táj. Az ágy volt meleg s rendhagyó.
A múlt, hűség-hitem csontváz hada.
A jelen az átfonó vér, tüdő,
szív. Az akarat fészke az agy,
a felmérni szabaduló zendülő,
mely márciust lelt október tüzén.
Fájdalmak kínja gyászból tör elő,
alázások görcse hamvadt s elém
térdelt a vágy, a hitem követő.
Március volt, végtelen egyszerű,
ki a hazához s a többséghez hű.
98 április
A gyümölcsfák virágfüzére köt,
az idő bármily' gyarló legyen.
Hangtalan sziromszél a levegőt
gyöngyözi s túlhordja a kerteken,
mintha ezernyi jaj szökne; fehér
rózsaszín, sárga. Mintha menyasszony
hintené fátylát, készülőn kemény
hivatásra szegényen-gazdagon.
A szél és a csend, árnyék és a fény
s az egymást üldöző hideg-meleg
átjár, felold. Jön az est. Kezdeném
a pihenést, de vár a hírsereg:
erőszak a TV-n, a földtekén.
Virrasztok, a május már jön felém.
98 május
Légáramok csendjén gólya szárnya
feszül. Sarat keres egy fecske pár
fészket tapasztani a párkényra.
A rozsdafarkú fiókái már
ellepték a kerítés léceit.
Ahogy pazar öltönyét hímezi
a táj, kitárul a test, leveti
tavasztól tűzdelt meleg gönceit.
Szavazott az ország, a remény
gerincvázán felemelte fejét.
Ígéretcsapcsapdákba tárolt veszély
ámított s nem fogták fel a mesét.
Hinni akartunk mi mindannyian.
ki ezt, ki azt s megéljük ami van.
98 június
Kinyílt a hibiszkusz piros virága;
szerető izzó szeme ez, vadul
pompázó tűz fényébe vájva.
Árnyékot keresek. A fény ha szúr
elvakít. Féltem a kontrasztokat,
a terhes oldalt végighordozó
kötőelemeket, a másokat
is emberként vevőt, az oldó szó
lenyelőit, kit úgy szültek világra,
mint fenséget a nyomor szegletén,
ki királyként kulcsol kezet imára,
s gyötrő fájdalmát teríti elém.
Mit kezdjek magam? Aki tud, kiszáll,
előre néz s vissza nem reagál.
98 július
Tűnődve apró idilli csendet
szemeztem; semmi döntő változás.
Évezredek óta ezt a rendet
packázta, kit nem zavart a bántó más.
Semmi különös ha kókad a fű,
percre szabottan indul a vonat,
rendel a vendég, míg a hagedű
szól s a vak gyűjti a forintokat.
Semmi különös, miért lenne más!
Fegyverek ölnek, önös érdekek
hordják az igazság unt, felemás
vértjét s örül a félrevezetett.
Szín, faj, vallás, szegénység vagy vagyon...
hagyj fel velem, hitem nem adhatom.
98 augusztus
Megérintem az alkonyodó táj
melegségét. Karóhoz kötözött
paradicsomok vérét sóvár
Nap szívja. Ez a nyár sem örök.
Csoportokba ült a költöző fecske
sereg s a képzett billentyű-soron
indulót jajong a szél. Szállj messze!
küldeném, de mégis féltve óvom.
A terrort ítélők újra fűtik
a bordák közt lapuló szív piros
viszályát; nem fékezik, nem szűnik.
Nekik a törvénytelen nem tilos.
Aranyló nyár van, most pihenni kell.
Jó annak, 'ki végre ma ünnepel.
98 november
A száradó paprika illata
átitatja a konyhai szagot.
A képernyőre szűkült világ jaja
kinyitja bennem a holnapot.
Árvíz tombol: a kép Kárpátalja.
Végtelen nyomor feszül a vízen.
Hemingway, Renoir, Che Guevara
a polcon várva bezártan pihen.
Az USA Irakot készül vadi
új rambókkal leckéztetni újra.
A vámosok égetnek: új ruha,
kávé kopog. Átkot vélek hallani!
Orbán polgárrá döngölné nyakas
fejem. Az enyém kemény, mint a vas.
98 december
Az éj gerincén fent a gyertyaláng
a Hold és csorog ránk, csorog a tél.
Ádventi koszorú és miatyánk
melegít s a morzsolt rózyafüzér.
Az egymásra utaltság szülte fény
a szeretet, szörny árnyat is hozott.
Alkak kosarában eredt remény
hálóz be minden percet és napot.
Hogy Ő született, csk nekem vigasz.
Más ember más örök Urat imád,
s a rettenet, hogy ölni kész mindaz,
'mi egy tőről fakadó ősvilág.
Megszültek. Megszültél. Elhagytalak.
Leég a gyertya botlásom alatt.