Az utolsó...

Az utolsó metaforát pici
gödörbe temettem. Nem ástam!
Morzsolt hantot szórtam rá, árvízi
könnyel órákig dagonyáztam.

Fű nőtte be s egy rigó, fekete
állt felette, mintha siratná,
de a gilisztát leste epedve...
(Az ájtatosdit ma kihagyná!)

Most tele beggyel a fa csúcsán
trillázik. Rigós örömóda
tör torkából, egy ősi vulkán...
Hát bizony nem modern. Ez ócska!-
rikolt a vércse, (ő az ítész).
Ennyi dalt tudni hol tolong az ész?
Címe, rangja a semmibe vész',
s ha nincs vagyona, az már dögvész!

Nincs összevont hasonlatom;
a tolvaj tolvaj bennem, ha ügyész
nyalja s nyel a képviselősereg,
hogy megsüthesse kis pecsenyéjét.