Jelenlegi hely
Emlékeim közt kurkászik a csend,
idilli foghatóst, csípőst keres.
Károgó varjak csoportja zuhan
vetésre, mint célpontra a bomba..
A tavaszt perzselő napfény kitár
testet, szellemet. Kinyílt a szívem!
Szabad a ki-be járás. Elhagyott
bástyák alatt régi üres padok
vésett monogramja őriz nevet.
Leélt történet, élet gigásza
benne, s vajon ki hozza világra
gyermeknek, hogy saját útját járva
a szívpadra újra vésse nevét?
Munkál testemben az élet rendje.
Elhaló bölcs sejtek tömkelege
kikezdi belső szerveim frigyét.
Az akarat a szürkületbe hal,
s megküzdhet a továbbfolytatásért.
Mi késztetett óvni, remélni még
goromba küzdelemben is magam,
hogy egy vagyok, de nem öklös tömeg
számtalanja, s nem kazalban a tű!
Másnak is éhes a szája, aszott.
Tudtam magamtól vonva adhatok.
Felfogom, mért nő magasra a fa:
fényt szív magának, s árnyat adakoz.
A cserjésben nőttem, avar takart,
hol a legszívósabb feltört, fel, fel,
és növekedni hagyta reménnyel
a fény felé, kinek árnyék jutott.
Emlékeim közt kurkászik a rend,
kiírtja, ami nyugtom zavarta,
s megtisztultan térek nyugalomra.