Etűdök

Mozdulatlan pontra
mered a tekintetem;
egy parányi kristálycukor,
amit a rászálló légy
birtokba vesz. Hessegetem,
de vissza-vissza tér
a célra;
csábító, bűvös, fehér,
otthagyhatatlan vagyon.

Máskor nem tudom miért,
de nézek valamit.
Tudatom nem fogja fel,
más képet vizionál...
Mint a költöző fecskepár
tekintete a hosszú út előtt,
céltudatos:
nem bénítja messzeség,
ezer veszély, fáradás,
úgyis visszatér, érzi,
mert visszavár,
a befogadó táj,
úgy szemléllek.

Vagy megyek, a célom
agyamban kódolt irány,
reflex működése,
semmi köze a gondolathoz,
melyben a léted a mérce,
Minden mutatvány csupán,
a valóság útvesztőire komponált
etűd, vezeklés,
és, és, és...
Nehéz felfogni, hogy életed
magaddal éled,
arcod nem cseréled, nem lesz más,
s mindaz, amit érzek
érzéki csalódás.

ll.

Látom hogy asszisztál a szél
a fellegeknek:
mocskos szürke fátylat
toloncol,
és hajlongani kényszeríti a sudár fenyőt.
Zokogni kezd a táj,
a türelmetlenség áldozata.
Villám szikráin ostoroz...
Égi jelenség, jel a földre!
Krisztusom, ne sújts rám ily hirtelen!
Hadd készüljek fel
az örök csöndre.

lll.

Kilobban a vonat, a sínek
örök párhuzama röptető:
- "Következik Haris!"
Rímeket bliccelek:
Maris, vagyis, hagy is, hamis...
Tudatosan tudom,
egyszer végleg elmegyek;
csakis el!
vissza
soha,
s mint otthon felejtett telefon
kétségbeesetten halkulok,
az aksim kiszáll a térerőből,
s nem lesz, ki újra töltené...

lV.

Távoli tornyok tömör tömbjei
tartják a tűnődő eget.
Lassan tápászkodik a reggel
a hunyorgó mezők felett.
Éji esőtől párolgó föld
terheli az őszi felleget.
A sziromként kibomló táj
kényeskedve fényre tárul,
míg szedelőzködik
a fák közt megbujt homály.

Sárga levelek közül piros alma
tekint a vonatablakra;
láttam virágként és zölden...
Most farkasszemet nézünk,
és közelről érezzük az indián nyár
után a tél már lesben áll.

V.

A muskátli körül libbenő
lepke kitárt szárnyain a színek
pompája lenyűgöz.
Nektárt keres; száll, lebeg,
repked, csapong...

A macskát a mozgás izgatja fel:
repülni pilleként tudna-e?
A vörösbegy villanása
nem játék, nem a szépség keresése..
Zsákmányra les. Rá a vércse
csap le, s a körforgás
összeáll a teremtés rendszerében.

Ősz fertőz meg minden zugot.
Ríkató szép a zöld haldoklása.
Temeti magát alommal a föld;
felkészül fogadni a fehér lepelt
vicsorgó, jeges éjszakákra.

Vl.

Kereslek. Igen, jól tudom
a címed.
A ház képe agyamba égett...
Mi illett;
békével nyújtott menedéket
ami várt,
Tudd, megtörhetetlen irány
a kitárt
kéz, fogadó ajak..., s ami fáj;
mindez puszta álom,
képzelet,
s kiszállva az állomáson,
fázom,
s nem tudom merre keresselek.

Vll.

Járok-kelek a néma utcán.
Az esti fények mesterségesek,
csak az árnyak természethűek:
megnyúlnak, törpülnek,
mögém somfordálnak,
hogy újra megelőzhessenek.
A járda visszakopog a talpam alól,
nem enged észrevétlen lépni.
A járda vagy a szívem zokog?
Nem tudom hányat léphetek ,
az utolsó mozdulat
mikor fejezi be az utat...

Minden lélegzetvételnél
megköszönöm,
hogy az Ég helyett
itt ismerhettelek e Földön.

Vlll.

Gyűrött. Rendezem a ruhám.
Kinézek a tárt ablakon,
a sötét semmi les rám puhán.
Tudja, kiborító napom
nem kárpótolja hideg magány.
A bizalom hite melegít csupán:
mellemre fogom,
vele alszom vagy úgy teszek?

Etűdöt vélek:
lantot hallok, orgonát,
kattogó vonatkereket,
távoli szavaid zümmögő nyomát,
dühöngő vihart, félelmemet,
a távozás űző ostorát,
mely az őszből a télbe terel.
A körforgás örök sorát
várom; rám lel,
hiába minden igyekezet...
A megoldó képzelet
gyötör; mit és hogyan tovább?

Az ablakban les rám a sötét,
kételkedőn rázza üstökét.
Alszom vagy úgy teszek?
Ha reggel lesz, ha felébredek,
vászonra bújtatom álmaim,
s a színek táltos virágain
mindent gondosan elrendezek,
az őszről neked úgy üzenek.