2017

Fáznak az ágyban a nincstelenek.
A kályha meleg erei kifagyva
fáért kuporognak, sötétlenek.
Reménytelenség szárad a falra.

Fáznak a hegyek, nekik a hó a lét,
és tél múltán patakok dalait
indítják a völgybe, hol tarka rét
leng, súg, kacag s fészket bújtat a csalit.

Fáznak a cinkék, kis begyük
táplálékért órákat eped.
Rododendronok levele csüng,
de bimbóiban a tavasz ered.

Fázik a testem, zúzmarás lelkem
a szív dobbanásaiból remél
olvasztó hőt. Miért kellemetlen,
ha a megfagyóban eretnekhit él,

ha koldulva túllépi határait,
az apró a kezében lesz óriás,
ha kérve a gyümölcsösből leszakít;
a szakító később miért hibás?

Miért bántó, mit egyszer átadunk:
a hűlő testnek meleg takaró,
helyet kérőnek aludni zúg,
megbocsájtáshoz az őszinte szó.

Fáj a közömbös elutasítás,
a túllépett határt fanyalgó arc,
a visszavonulót kísérő sírás,
mely, mint a gleccser, mély árkot mart.

Fáznak az ujjak. Érinteni
melegért a hideg kéz meztelen.
Kint a szél a vaksi rolót veri,
ne halljam a harangot szüntelen.