Járok végig a völgyön

Villogó levelű nyírfák fehérén fekete
források, mint sebek a törzsön...
Témát keresek. Járok végig a völgyön.
Hány éve nem kószáltam erre?

Kötetlen gondolatok színpada
a domboldal, a bujócskás patak.
Eltünt a tó, vele a halak,
s a csillagvirágú rét java.

Monoton lüktetés széteső arca
a megtelt szabadság pillanata.
Nem számít ütem, verslábak hada,
a szótagszámnak sincs igaza.

Békés engedés szállja meg agyam.
Döröghet szívem fogoly pitvara.
A szél, a suttogás lágy halmaza
övez, véd. Nem vagyok egyedül magam...

Itt viszlek, tárt tenyerem reptér,
szállhatsz, a visszaút gondtalan.
Szememben virágzol, s ha bánat ér
lelkednek bennem gyógytára van.

Karol a karod, érintések fény íve,
rávetül fűre, virágra, fára.
Madár leszek, annak könnyű szárnya,
repesve, dallal szállok szírtre.

De elhagy az akarat. A tudat
önjáró, nincs akadály előtte.
Testem kímérten lemarad, az utat
ismeretlen vadon benőtte.

Azok a kicsi régi cserjék
óriás lombú kérdőjelek,
hogy génjeim fel ne ismerhessék,
emlékeimmel mit kezdhetek?!