Jelenlegi hely
Uram, én nincstelen kölyökként
tanultam meg mártír Fiad nevét.
Reggel üres rántott-leves
kószált az emésztőrendszeremben,
míg az oltár előtti hideg kő
az alig fedett lábam marta,
de a ministrálás az oltárra
függesztette arcom sápadt vonásait.
Nem csírázott bennem vád,
lázadás a sorsom megreformálni.
A segítés, a szeretet hipnózisa kísért,
csodatevéseid eszméjét sulykolta
a karácsonyi áhítat,
az arany csillogása a szobrokon,
a festmények magyarázó káprázata
gondolkodásom kőszikláján.
Uram! Láttam a három királyok
útbaigazító csillagát az égen,
s ha behunytam szemem, a zárt
sötétben tovább foszforeszkált.
A kismamát Máriának véltem
világra hozó kis Jézuskákkal,
s anyám oly sokszor tündökölt.
Csilingelő csengő kint az ablakra
települt. Felismertem; a szomszéd nénié!
Bennem a kisded jászoli hangja csengett...
Uram! Az ajándék karácsonyra
szeretet volt, ének a fa körül,
mely ragyogott almával, dióval,
néhány főzött szaloncukorral,
és igazi gyertya égett, füstölt,
eltelítette a szoba üres falait.
Mikor elnyugodtak a testvéreim ágyai,
s a szú is a széklábban pihent,
a szuszogó hangokat átölelve
sírtam békétlen, türelmetlenül.
Amit kértem, nem volt sehol.
Alig volt több a semminél,
ami a fa alatt árválkodott.
A játékos vigasz a párnámra folyt:
testvéreim sem kaptak
többet vagy kevesebbet...
Uram! Ma tele a fenyőfa alja.
Az unokák ha jönnek holnap,
a csomagbontás, az izgalom
lecsap a kért játékokra...
Majd holnap!
Ma néma a szeretet estje,
ma a tele is üresebb,
mint vagy hetven éve volt szepegve
a szeretet éjszakáján.