Míg…

Míg…

Míg arcod néztem, megnyílt az ég
piros tejút volt, kék csillagrajok.
Lassan szívott a végtelenség
a fekete űr csak hallgatott.

Míg szemed néztem, megnyílt a tó
szivárvány landolt a habok ölén,
a mélységben gyöngyöt sírt a kagyló,
fent korallt virágzott a csend körém.

Míg hajad néztem, szétnyílt a rét
pázsit-ágyat bontott a fürge szél,
lámpássá csendült a margarét,
és sátrat fújt fölém a tünde éj.

Míg tested néztem, szétnyílt a csend
szirmokat szült a villám, harmatot
a tűz tánca. Szétzilált a rend,
s a nyugtalanság megnyugtatott.

Míg tested néztem, gejzír fakadt
dombok vonultak fehér árnytalan.
Völgyek fészkében fák lombja alatt
Vénusz íntett csendre, de hasztalan.

Jövőm árjában míg veled leszek
a nagy tűzből kiég a lángmező?
Álmok hiánya ha nem nyújt kezet
megmarad még a múltból szőtt erő.