Magamnak

Írd, csak írd! Sírd, csak sírd a bánatot.
Hordd a terhed, hordd, mit rád hagyott,
gyermeki akarat;
mi tiltás s mit szabad.

Az elnyelt könny, tépázó veszteség,
kishitűségnek bántó menedék,
érvnek kapaszkodó
a kimondatlan szó.

Bennem még öklend a láva hője.
Kitörni nem kész, nem mer elsőre;
éget, lázad, feszít,
bazalttá merevít.

Mint bolond az agyban harcolót,
kürtöli a rosszat, a furcsa jót;
motyoglak szerelem,
hallgatva szenvedem.