Majd...

Néha kiszakad mellemből a szívem,
érzem, kevés dobogni a hely.
Egy magamhoz ölelés nyugtat, miben
érzékeny emlék csírája kel.
A porszemnél kisebb leszünk, ez a sors.
Ki előbb, más utóbb megéli,
de bármily parány, osztott atomos,
e Földgolyó részeként végzi.
A Mindnek leszek része, s azt hiszed,
a Semmi nyeli el testemet.
Majd évmilliók forgásában illek
melléd. Érzek, hogy felismerjelek,
s majd őrült sebességgel suhanunk át
a fekete lyukon s elszökünk odaát.