Jelenlegi hely
Mondták a végtelenről...
Kiátkoznak majd a buja kéjek
a ráncok rendezetlen szikláiba.
A csókról lehull az izzó burok,
megjajdul a mellek mólóin,
ahol retinánk megkövült feszességet hajszol.
Számon kért ritmus rendetlenkedése
csiszolt kristályok porába hull.
Az "emlékszel" szóvirágaiból
naponta bokrétát legyintesz
arcod köré, ahol a szem a régi őslelet,
a többit kipányváztad az elnyűvésnek.
Miért csak látom, de nem köt belém
kikérni a csillogás napirendjét,
s az érzések diszkrét báját,
Kiátkoznak majd az áldott kéjek
a kívánások rózsatüskéire,
a nagy csaták emlékhelyein
a foszló lepedők torzók lesznek.
Mondták a végtelenről:
rövid, kár az idő a szerelemre,
a szex az öncélú s forgatni kell,
mert fészked feszes ösvénye
belefullaszt a vulkáni tűzbe,
kokillák homokszemcséire
hullik a kívánás természetfelettisége.
Selymet szőttem az évek alkuvásaival,
a szövet széthordta hódolatom
lelopva ujjaim tükörfordításait.
Kibont, elfed, sejdít?
Klasszikus, mondom a végtelenről.
Megérintenek az ősi kéjek,
mint halk neszek az erdő alját,
s a fény tisztásain fekruházlak vággyal,
felkavar az avar és betakar
látomásom, amilyennek látni akar.