Nekem nem változott

Kacér szél borzolta hajad,
tengerkék korall szemed
ezüst vízcseppek alatt
hívott meglelni kedvemet.

A romantika, mint rőzsenyaláb
várt a lángra lélekkemenceként.
kenyér illatát hordta a ruhád,
átsült vekniét, s minden pénzt megért.

A gótika kulcsolta imára
árulkodó ujjak érintését.
Égre törő tornyok áriája
sugallta szerte a lelki békét.

A rokokó arany bősége félt:
a csillogásból mit ért a szegény?
Élvezte, hogy máról holnapra élt
táncolva sziklaszakadék peremén?

Impresszionista színkavalkád
gyönyöre kábulatba nyugtatott,
réti virágokból terjedt blokád,
a kert körül szórt törtető magot.

Benned érlelődtek az izmusok
áttörve a múlt hagyományait.
Nekem a választás kénye jutott,
formába öntve holtomig tanít.

Alakod szépséged folyamata,
a körforgás kimért receptje lett,
s bármit alakított, rontott rajta
az idő, nekem nem változott meg.

Maradt az arc, az agyonfáradt kezek
kékes érhálózata. A régi
lányt, asszonyt látom, s a szeretet
mély emlékét örökre megvédi.