Nem tudom kinek

                 Egykori iskolámért.

Már nem sikong bennem
a tettek mozgató ereje.
Lefulladt kocsiként lassul velem
a zuhanó álom tehetetlensége:
nincs kiért, nincs hová kiáltani.

Nekem a kamaszkor üdvrivalgása,
felismerések hódító csúcsa,
a fakadás kitárulkozása volt.
Az izom és az agy párviadala,
barátok, társak örök tartozása,
tanárok útvágó gesztusa lett.

Kaptárnyi emlékként zúg mellkasom.
Félek, úgy féltem, lakóit megfojtom,
tetszhalott magam magammal siratom.
Nem tudom kinek szabadítsam fel
az emlékek még élni kész sejtjeit.
Eltiltották előlem a kaput,
a lépcsőház Párkányi-képét,
a tantermek ólálkodó
átörökítő génjeit.
Nem tudom kinek.

Pulzál a szemem, érzem benne
szívritmusom zavart merényleteit,
látom lézer-villanásnyi csömörrel
a szemétre hányt emlékek tehetetlenségét,
a múltat, amibe belehal a jövő,
pedig a jövőnek kellene
a múltat válogatottan áttölteni.

Már nem sikong bennem
a zuhanó álom tehetetlensége.
Kiutált rekviem zajong.
Nem tudom kinek,
nincs kiért, nincs hová kiáltani.