Jelenlegi hely
Ette, ette, csak ette egyre a nyarat az eső.
Összekapaszkodott fényrepesz-villámok,
dörejek félelmével csaptak a mező
árnyává zsugorodott kertre, vad táncot
nyöszörögtek a fák; kettétört derekat
hajítva az útra. Torlaszt csápolt az ár,
örvény-görcsöt karikázott az árok,
őrült iramú futamra kontrázott a sár.
Tehetetlenségi erejét feladva, most vízszintes
vízfüggöny dühöng a falra; az ablak,
ajtó dermedten riad, most mi lesz?
Vasmarkú erejével a szélkarok lecsapnak,
a tetőcsrép felriad, mint fészkéről a madár,
s a megnyílt padlás nyeli a vizet,
kontráz rá a villám; lásson a szakadár
folyam, tomboljon, nyalja a padlásteret...
Percek tusája alatt az út lesz folyam:
ragad, rabol, tép, dönt, borít, rohan...
Imátlan ajkak könnyel duzzasztják
beesett szemgödrük lejárt rémületét:
Uram! Az életem munkája látja tetemét...
Ne büntess! Uram, nincs vétkem,
mi felérne ennyi büntetéssel!
Látatlan apró sárga tűivel
beszövi a csonkolt határt a Nap fénye:
átokba fojtott dühét melegre fecsérli
az előbbi vihar kőszívű réme,
mintha nem látná mi az eredménye.