Jelenlegi hely
A National Geographicot
olvasgatom némán. Hátra dőlök.
Párizs földalatti világa
szuggerál. Alagutak között
vándorolva csontok, koponyák
élednek kerge fantáziám
útvesztőiben. Kézben tartok
egy koponyát, s egy párizsi lány
arcának lágy körvonalai
béklyómat kezdik feloldani.
Behúnyom szemem. Most aludni
lenne jó. Zárt szemhéjamon át
pirosas fény vibrál, de törik
a fényt az oszlopok, lombkoronák.
Behunyt szemmel számlálom gyorsan
két megálló között hány pózna,
telefonoszlop fénytörése
cikkan el ütemesen sorba.
pillanatnyi álmosságom
szelektív pihenésre váltom.
Ne jöjjön alvás, semmi álom!
Látni, tenni, ébren megélni
minél több percet, órát, napot!
Mintha félnék; elfecsérli
az alvás, mit tennem kellene
még a földi lét versenyében,
mintha most féltőn hiányozna
minden perc, mit nem töltök ébren.
És nem lesz majd kárpótlás érte,
ha némán fogad be a föld mélye.