Jelenlegi hely
Reménykedés
Xantus Gyula képe alá
Felhők vitorlaszárnyán ágazó
merengés árnya ül szemedre.
Kebledre sólyom szárnya ó-
arany lepelt borít, temetve
a csőrre tűződött nap áradó
perzselését s vágyva tüzére.
Mint feleletet kérő árva szó
tükröz hajad ékkő füzére.
Szemed árulkodása ágyazó
gondosság, burok csíraőrző
kelyhe, mérő tekintet, számadó
hitvallás, éveket felőrlő
hívás, a hívásból sorolt vetés
zöldje az újnak, ősreménykedés.
**
Emelt tekinteted kiért veted?
Ártatlanságod vesztesége
csüng a képre. Feledheted
elhagyottság kenyérszegése?
Ittad gyönyörűség forrásvizét
hókeblek hideg hó magánya,
vagy kutató ujjak csordult ízét
várja kitörni kész nászvilágra?
Reménykedő! Acéldrót sodronyok
biztonsága köt a céljövőbe.
Hitet hozok, fogadd, nem bókolok.
Sólymodat válladról rebbentsd tova
s felöltöztet szerelem, a csoda.
**
„Reménykedés! – mintha szólna a kép -
zárult testem vétkem igája?
S vétek-e hát, ha termő maradék
kincsem lépre hintem kitárva
sorsom pitvarát, most feláldozom
fogadalmam? kérő hívásom
bátorodik, befogad s átoson
méhemen a fiam, a lányom.
Tehetetlenségem gyöngy vétkeit
érintés mágnesére tűzöm,
indukált lobbos feszültségre itt
borulok, megégni a tűzön.
Hagyj madár, csoda vár, mezítelen
testemből öltözik a Szerelem.”
**
Reménykedés! – a kivárás feszít
felfeszülni a gondolatra,
hol az érintés szelídsége hit,
s csak kitartás visz magaslatra.
Reménykedés! – balzsamos akarat,
beváltatlan számlák halmaza,
fehér bot körüljárni a falat,
melynek nincs behívó ajtaja.
De az erekbe vért taszítani
mégis kellesz. Általad érett
a kép, feszül a mell és szirtaki
hömpölyög a virágra lépett
lábad alatt és fény arcra csorgón.
Rebbenj a válláról aranysólyom!