Költészet

Csillog a hópihe, fényt közvetít.
Tűkristályai közt érik a szó,
amely kivillanva áttelepül;
versbe csendül, ujjon: hahó!
és költészetté nemesül.

Rügy duzzad, bomlik. Millió virág
fakad, ezernyi színben ágra ül.
Békét sugall s szárnyat. Lebegni vágy
agyamban, szívemben, itt legbelül,
amit a költészt diktál.

Látom a másik nem hús-vér egyed:
haj, szem, száj, mell, kar, térd, váll és mosoly.
Átszűri retinánk; lágyít egyet
az akarat, térítőn birtokol,
és a költészetbe vezet.

Ütem lopódzik a sorok közé.
Fészket zsendít fülünkbe a zene,
a gyermek csacsogja. Az örömé
a dallam és a munka üteme;
költészet teszi örökké.

A zaj, a csend, a nézés versbe tér,
mint átszitált liszt a tálon, fehér.
A bú megenyhül; puha friss kenyér
ha táplál a vers s ha nyelvemhez ér
megváltó gyolcs lesz, költemény.

Nincs üres tér, tenger mélye sem,
vagy cselekedet, sejlő gondolat.
Nincs köröttünk, lelkünkben érzelem,
amit a költészet be nem fogad,
s megszelidíti a gondolat.

Uralja az érzést, erőt ad át.
Gén, ösztön formáló érző elem,
sejtekbe elraktározott barát:
vígasz, ékszer; kéz a két kezemen
s költészet, védő szerelem.