Csak annyit mondtál

Csak annyit mondtál

Csak annyit mondtál: Ugye szép!
A szó magába ölelte
a kert varázsát, tündéri színét,
koronát tűzött a csendre,
hadd fedezze fel a rigó,
s törje fel a hangok gazdag
frigyét trillák ellesett
áramlatával. Hatalmat
adtál a befogadó szemnek,
érezzen, szellőt, illatot,
bátorító mosolyt s kedvet,
évtizedek gyűjteményét,
halmozódó gesztusokat,
elnézést, megbocsájtást,
gazdagságod kincseit
elém terítve válogatni.

Ugye szép! Visszhangod kopog.
összezár minden évszakot.
Árnyékba bújik a fény, lehull
a szirom, az illat elveszít.
Szomjam kelyhén ajkad ragyog;
sirató képzelet? Látomás?
Ugye szép!. Ugye szép! -hallatod,
s tápláló emléked rám hagyod.

2.
A lenyírt fű selyempárnáján
áttetszik a moha sárgasága.
A fényből a lombkorona árnya
ábrákat szerkeszt
művészi összevisszaságba.

A dézsa virágszigetet ömleszt.
Muskátlik fehér, kármin és rózsa
harmóniája a méheket vonzza:
zsong, szinte zene.
Ugye szép a mondanivalója!

Látod, itt maradt az öreg pad.
Idézem emléked, bár hónapok
teltek s a forró nyár nem biztatott,
az egyedüllét
mellém bujtat s nem egyedül vagyok.

3
Sötétedik, így alkonyul.
A távol elmerül, a zajok
félrevezető hangot adnak.
Ág reccsen, félve hallgatok.
Nem várok megváltó irgalmat.

Szerettél aludni, pihenni.
Kértem, hagyd a túlvilágra.
Szemeddel jelezted, pihennél,
fáradt vagy , ez most szíved vágya.
az életösztön benned él.

Éj jön, már alszik a muskátli,
a leander reggelre nyílni kész.
Mozdulnék nyakamról lefonva
két karod, de félek hogy elmész
és elviszed halotti torra.

Ugye szép, ugye szép! -hallatod.
Csobog a hangod és felfogom
a tiszta csobogást mi adja
át nekem minden hajnalon,
hogy felkészítsen az új napra.