A dűlőuton

Öledben a természet buja
virágai búgták a patakok
bukdácsoló, simuló érzékeit,
áradó érzelmek törékenysége
játszotta a kívánás holdíveit
a világmindenség energiáját
apró gesztusokba pihegve.

Feltörő erek folyót zuhogtak
s vízesések siklós repülését,
vízköd szivárványát lebegtetve,
Majd a vízesések újra aprózták
az erek bújtató nyugalmát
az altató csend járataiba,
telítődni, megérinteni, újra élni.

Tombol a zöld, Színek ezrei
díszítik, csipkézik, költik bibefészkük!
Hogy rendeződik ilyen nyugalomba
a rend, a hang, az illat, a dal,
a megújulás? Csak Te hallgatsz
az áramlatok esőkönnyeit
feltörve. Látok mindent és mindezt.
Tudom, értem, de megváltoztatni
nem tudom.
Várjál rám az égi dűlőúton...