Családi versek

Adj ki magadból…

Nem tud feltörni bennem a kín,
elhagyva szemem égő íveit.
Fölrobban vad szívem, hiányod
űrét csitítja, tűz töviseit.

Jaj, ezer sebből inal a múlt.
Behunyom pillám, idézni kezed,
ujjaid etűdét sejtem még,
sárgult levelek isszák betűjét,
fehérül, gyérül az emlékezet,
jaj, ezer sebből inal a múlt.

Pontban a zárt végtelen szenved így…
Nincs, ki vívandó harcát hagyná rám!
Taníts meg sírni, adj ki magadból
elnémult gyöngy, Anyám!

Nem hagytad rám…

Megvertél anyám…

Megvertél anyám szemem
igazgyöngyének tükrével,
hamisság nem fog rajta,
s elárulna ködlő fénnyel.

Megvertél anyám, a szó,
mint búvó forrás fakad,
s védve szomjoltó ízét,
valót kényszerből sem tagad.

Megvertél anyám, kezem
nyújtó hívása felkarol
segítségért szenvedőt,
s dicsőség vágya nem zsarol.

Megvertél anyám, sírni
tudok, arcom nem kőkemény.
Érző lettem s hiányod
krizantémja e költemény!

Eszmélés

Egy újság letépett sarkára
felrótta hétéves lányom: „Szeretlek.”
s pirongva, visítva, kacagva, elfordulva
várta, míg a nyakamba dugott szelet
papírt előszedem.

Ó én szerencsétlen!
Hány zavart arcot fordítottam el
gyanítva, hogy kinevet.

Lányom,
az eszmélést köszönöm neked.

Könny

A mély rejtőzködése
feltört kagyló szemére,
csillogó fájdalom.

Eltört s a vélt igazság
kis gyöngye szántja arcát,
csillogó fájdalom.

Nyakamba csüngve kérlel,
hüppögő búja ég el,
csillogó fájdalom.

Elgurul, blúza ázik
és megnyugvást virágzik
csillogó fájdalom.

Csilla

Konyhaszekrény, vízcsap, hörpintés.
/ nincs víz s a kezében pohár /
szemében villanó barna intés:
siess, érted? add oda már!

Keze, mint szélbe hajló cédrus
mutatta mi kell, nem szűnőn…
Szomszéd, óvónő, logopédus
jóslattal fújatta tüdőm.

Néma lesz-e? A többi gyerek
már mind beszél, sandán szaval.
Szórj be - remegve kértelek –
szavaid aranyaival!

Ma este iskolából jőve,
míg nyelved malomként darál,
bosszúsan vágyok oldó csöndre…
Megrezdül egy vizespohár.

Apám az írott betűt…

Apám az írott betűt nem tollazta,
kérges tenyerébe földszag kötött,
a pitymallat a kertbe csalta,
s reggelig még aludt az ágak között.

Időtlen élt világában, mit a kor
s betegség ráhagyott. Az értéktöbblet
nem zavarta. Törvénye ősi földéhség,
de birtoka fikarcnyi sem volt.

Önnön kenyerénél nem termelt többet.
Napjában mellé ült a halál.
Istent hitte s Gagarint nem értette,
hogy ott fenn a kéklő égben
semmit nem talált.

Apám

Kapa-csengő érces hangod suhan
a szántás felett. Két kar zuhan.
A harangok neked zugnak apám.

Mélyített csendbe eresztett léted
lezárja fájón a termő hant.
Virág hervad a melledre apám.

Fejfádnak szegődik egy éjre a Hold.
A rég csillagnak röppent kasza-fény
bagónak szakad friss hantodra apám.

Talicskád tolom, rámköpött-füttyel
tömöm ki zsebem. Éget, nehéz,
de oly jó, a zsebem lyukas apám.

Nem hagytál rám csak alázatot, s hogy az
elesettnek kell a nyújtott kéz.
Naponta arcon ütnek apám.