Családi versek

Itt hagytál szótlan egyedül vagyok.
Testem feltépi minden ág
amit tavasszal újra nyirok
s rácsodálkozik a világ.
Csacsog a patak Repülő zúg el

Ellopakodott a tél.Tegnap ezüst szegélyű
tócsák gügyögtek, sürgették a napot,
A pattanó rügyek hangját sejtettem.
Már figyelnek, látom az ujjongó
zöld kitárulkozását. Holnap madárdal ébreszt,, fészkek
betakarását érzem, rejtekszirmokkal
bujtat a szemem elől.

Megszólalt a kert. Dalárda zengi
a madarak szólamait. Füttyök
árulkodnak,s a leleplező
esti csend a holdnak terít tükröt.

Fekete márványlap, rajta két név.
Elfogyott az élő rokon.Te elmentél én készülök.
Helyem kész s márványlapon.

Csak annyit mondtál

Csak annyit mondtál: Ugye szép!
A szó magába ölelte
a kert varázsát, tündéri színét,
koronát tűzött a csendre,
hadd fedezze fel a rigó,
s törje fel a hangok gazdag
frigyét trillák ellesett
áramlatával. Hatalmat
adtál a befogadó szemnek,
érezzen, szellőt, illatot,
bátorító mosolyt s kedvet,
évtizedek gyűjteményét,
halmozódó gesztusokat,
elnézést, megbocsájtást,
gazdagságod kincseit
elém terítve válogatni.

Titáni hévvel szívta tüdőd
a feszülő levegőt
mellkasod kifeszíteni,
mintha tűzhányó repedne
égzengést szörnyedve,
s zuhant vissza
zaklatott nyugalmat sajogva
dermedt arcodra,
míg végleg, mint a hullám,
ha a hörgő tengeren
a szirtnél megáll,
elterül a nyugalom,
s csak gyöngyszem könnyek
özöne hull fájdalommal.

Köröttem lélegzett. Íze, illata
táncolt, mint korallok ringása
víz alatt a napfürdőben.
Csurgatta szememre meleg selymességgel
a gyertyafényű szeretetet,
a készülődés-várás izgalmát,
a feltöltődés omló békéjét
az együttlét erejével.

És táncolt, nevetett, fáradt
az unokák önfeledt kedve,
elömlő dalok csendültek a
fenyő ágain ragyogó fényekkel.

Megszólítottalak magamban:
Jézus, Te kisdeden is óriás,
ne hagyd el a játszó kincseket!

A lassú eső permetében
régi képed kopogtató
cseppjeiben újra éled;
annyira jó!

Kezed védett, szemed vezetett,
csengtek léptek, hívogató
hangod zengő tiszta ének;
annyira jó!

Arcod váza éltem képmása,
örök végzet, létet adó,
felnevelő bölcs ígéret;
annyira jó!

Idő mélyét eső kiássa.
Őrzöm éned, az átható
emlékezet Veled élhet;
annyira jó!

Uram, én nincstelen kölyökként
tanultam meg mártír Fiad nevét.
Reggel üres rántott-leves
kószált az emésztőrendszeremben,
míg az oltár előtti hideg kő
az alig fedett lábam marta,
de a ministrálás az oltárra
függesztette arcom sápadt vonásait.
Nem csírázott bennem vád,
lázadás a sorsom megreformálni.
A segítés, a szeretet hipnózisa kísért,
csodatevéseid eszméjét sulykolta
a karácsonyi áhítat,
az arany csillogása a szobrokon,
a festmények magyarázó káprázata
gondolkodásom kőszikláján.

   Apám hív

Kifogja szívem egy-egy ütemét,
s a holt idő fintora rémeket
kovácsol. Hideg veríték lepi
homlokom, arcom hűlt fehér keret.

Konokságom szakadékát lesem...
Elnyel vagy ketyeg tovább pulzusom?
Végtelen teendőm időt nem ad,
hogy végig gondoljam. Apám hív, tudom.
 

   Két éve már

Anyám megszépül újra, patak
mossa arcát, fénnyel gyöngyöző,
szemei játszó gyors halak,
ajka a tükrözött mező.

Habok oldját hangját, zeng felém
türelme selyme, áldó szava.
Érintése leng a légben, elém
derül, mintha hívna haza.

Két éve már... Két év hiánya!
Arca ráncaira föld feszül,
de hozzám vissza-vissza járva
az egész múlt átlényegül.

Átjárhatatlan gaz öleli:
csalán, vadvirág, fű, bodza bokor.
A karolás sírógörcse a romok körül
fojtogatja az emlék-parányokat.
Illat, szag, hang törtet, gyík őrzi
az elcikkant múlt foszlányait.
Páfrány feszeng a roskadt gerendák
podvás beletörődése felett.
Kétségbeesetten gyötröm agyam
megőrzött, félszeg képmaradványait,
amit sikerül kiemelni a törmelékből,
és felcsillantani, összevetni génjeim
páncélburkába ősült elődök gyámkodásából.